Josip Forjan



Alaj ću se sprimit na fašange,
poderat ću dikine firange!

O pokladnim običajima baranjskih Šokaca objavljeno je dosta etnoloških i folklorističkih radova (1). Iz njih saznajemo o velikoj rasprostranjenosti i raznovrsnosti tih običaja i možemo zaključiti da su se kontinuirano održavali do najnovijih vremena (2). Zamrli su jedino za vrijeme Domovinskog rata, ali su, kao rijetko koji godišnji običaj, lako obnovljeni odmah nakon povratka Hrvata i reintegracije Baranje, zauzevši ponovo svoje mjesto u životu baranjskog čovjeka. Najnovija istraživanja (3) potvrđuju da Baranjci i danas rado održavaju običaj buša smatrajući ga gotovo simbolom kulturnog i nacionalnog identiteta.
Uz ostale razine običaja, burne sadržaje i manifestacije, jednako je zanimljiv i raznovrstan karakterističan način prerušavanja i maskiranja u pokladnom razdoblju. Pokladni se likovi, obzirom na pokladno razdoblje kojem pripadaju, životnu dob sudionika i način na koji su prerušeni, mogu podijeliti u nekoliko skupina: male fašange ili male buše, lipe (lipi), lijepe buše i strašne (strašni) buše, a za sve ostale koji ne pripadaju ni jednima, ni drugima rabi se jednostavno naziv buše (4). Različito se prerušava i maskira u podravskom i podunavskom dijelu Baranje. Evidentna je sličnost u običajima, pa tako i maskiranju i prerušavanju, Hrvata Šokaca u mađarskom i hrvatskom dijelu Baranje. Šokačka sela Kašad i Semartin na mađarskoj strani pripadaju podravskoj skupini i gotovo nema razlike u običajima. Grad Mohač, poznat po izrađivačima drvenih maski, raznovrsnim pokladnim običajima i folklornoj manifestaciji busojaras, značajno je utjecao na pokladne običaje Hrvata u cijeloj Baranji.



Ulice
Običaj paljenja ulica održavao se samo u podunavskim selima. Od Svijećnice do zadnjeg dana poklada uvečer su se na seoskim raskršćima uz pjesmu palile vatre koje su momci preskakivali. Za tu se prigodu nije maskiralo, ali se nije izlazilo u svagdanjem ruhu, već malo opravnijem. Momci su se oblačili što laganije – lače i košulju bez prosluka da lakše preskoče vatru.
Male fašange
U male fašange (Torjanci) ili male buše (Duboševica) spremala su se djeca stara sedam, osam godina. Ophodila su selom na male poklade - u nedjelju tjedan dana prije velikih (Torjanci, Baranjsko Petrovo Selo), u četvrtak prije velikih fašangi (Topolje, Duboševica) ili na fašanski ponediljak (Gajić, Draž).
U Torjancima (Hrvatska, podravski dio Baranje) djeca budu spremita naopako, nagrdu se. Obuku staru odjeću, prevrnu je naopako, okrenu stražnje pole sprijeda, a pregače pripašu straga. Mogu biti u odjeći svoga spola, ali se najčešće djevojčice preobuku u muško, a dječaci u žensko ruho. Ruke nagarave, lica zastru krpama na kojima prorežu otvore za oči i usta i nacrtaju obraze i noseve. Na glave metnu velike šubare ili korpice za kruh zamotaju maramama. Nose košarke za jaja i drvene ražnjeve na koje im domaćini nataknu kolačiće i slaninu.
U Duboševici (Hrvatska, podunavski dio Baranje) male su se buše sprimale u lipo, ali u najrazličitijim kombinacijama. Nosile su odjeću svojeg ili suprotnog spola, finije (ali ne najsvečanije) rubine vezenke, šlingovane ili mašlijare koje su se sa strane zaprezale, podizale ako je bilo blato. Djeca su lica zastirala koprenima urešenim različitim načinjom, a glave pokrivala maramkama ili bogato nakićenim šubarama šepama. U rukama su nosila košarice za jaja i izrezbarene šibe za obranu od onih koji bi htjeli podići kopren s lica. Uz lipe išla je i pokoja strašna buša (5).



Lipe buše
U lipe buše spremale su se djevojke, momci, mlade žene i muškarci, a njima se znao potajno pridružiti i pokoji stariji (6). Ophodile su selom sva tri dana poklada (Torjanci), odnosno samo na fašanski ponediljak i utorak u podunavskim selima.
U Torjancima lipe buše oblače svoje ili ruho suprotnog spola, ali se uvik opravu lipo (7). Obuku najsvečanije ruho, a pojedine odjevne dijelove, uključujući i oglavlja, usklade prema strogim tradicijskim propisima. Lica narumene i pokriju providnim maramama od tila kopranima. Koje nose mušku odjeću, šešire obilato nakite dijelovima ženskog oglavlja podmitaljkama i dronjcima. Lipe buše nisu nosile vuneno ruho, spremale su se u sve vrste svečanih rubina brižno ih čuvajući od blata, ali su vjerojatno upravo zbog toga najradije odijevale svilene ili baršunske suknje, odnosno lače, a umjesto papuča cipele ili čizme. U lipe buše spadaju i konjanici – muškarci koji su u skupinama jahali selom. U rukama su nosili sablje, a bili su odjeveni u najsvečanije ruho – svilene košulje, lače šikovima i čizme. Lice nisu uvijek zastirali maramama kopranima.
U Donjem Semartinu (Mađarska) običaj lijepih buša održavao se do 1953. godine. Kao i u podravskim selima na hrvatskoj strani, djevojke su ophodile odjevene u svečane rubine, a pratili su ih prosjaci - momci kostimirani u poderanu staru odjeću. Glumeći pokladne svatove, najmirniju su djevojku odijevale kao snašu zavivši joj glavu kapicom, a ostale, vedrije naravi, kostimirale u đuvegiju i ostale svatovske odličnike.
U Duboševici su lipe buše oblačile ruvo sa tavana (8) - bolje rubine, pa čak i mašlijare, sačuvane od prijašnjih generacija, a ne novoizrađeno najfinije misno ruho. Nasuprot strogo propisanom tradicijskom načinu odijevanja, sprimaju se ko na fašange - dijelovi odjeće istoga ili suprotnog spola slagali su se u svim mogućim kombinacijama (9). Mašti se davalo na volju, bilo je važno biti zapažen, zanimljiv, a ostati neprepoznat. Stoga se nije ni prerušavalo u vlastitoj kući, a narumenjeno lice obavezno se pokrivalo maramom koprenomi. Lipe su buše često svojom baranjskom odjećom oponašale sličan način odijevanja mohačkih Šokaca ili bi se kostimirale u ruho bačkih Šokica, koje je ženidbenim vezama dolazilo u selo.
Strašne buše
U strašne buše spremali su se samo muškarci, najčešće stariji momci i veseljaci. Pratili su povorku lipih buša. Njihov je izgled posvuda u Baranji bio sličan. Bijele gaće oplatnjare od grubog domaćeg tkanja napunili bi slamom, stegnuli obojcima i opancima kajišarima, a na tijelo bi navukli velike kožuve izvrnuvši runo prema van. Poneki su bili u čohanim kabanicama srdomama. Opasali bi se remenjem, lancima ili užima od rogoza na koje bi povješali zvonca klepke. Glavu bi pokrili velikim izvrnutim šubarama. Lice je bilo zakrabuljeno krpama od domaćeg platna s iscrtanim životinjskim izrazom lica, a u podunavskim selima koristila se i drvena obrazina s drvenim ili životinjskim rogovima bušalo, larfa. U rukama bi nosili drvene sablje, štapove ćule, vile, kastrole, škrebetala ili kravlje rogove, a oko vrata vijence crvene paprike ili bijelog luka. Među strašnim bušama se pojavljuju i specifični likovi bez nekog posebnog naziva – čovjek oblijepljen perjem po licu ili opleten slamom po čitavom tijelu. U Torjancima su i strašni buše znali jahati na konjima.

Ostali pokladni likovi
Različiti likovi koji se pojavljuju u pokladnim ophodima, a nisu ni lipi, ni strašni, nazivaju se jednostavno buše. Oni na karikiran način prikazuju likove iz svakodnevnog života – žandare, trgovce, Ciganku s djetetom, biskupa, popa, vraga, medvjeda na lancu itd. Često su skupine buša zbijale šale glumeći svatove, porod, pogreb, cigansku čardu, vojsku, žandare i lopove. Pritom se na maštovit način rabio prikladan postojeći tradicijski odjevni inventar. Likovi, koji su izvodili različite opscene radnje, nosili su među nogama zvonca, podizali rubine i pokazivali genitalije.
Pokladno maskiranje danas
Vrijeme je u baranjska sela donijelo neminovne promjene u način prerušavanja i maskiranja pokladnih ophodara. Kada više nije bila u svakodnevnoj uporabi, narodna je nošnja izgleda postala kostimom lipih buša (10). No, tada se počinju upotrebljavati najsvečaniji komadi ruha složeni prema standardnim tradicijskim pravilima (11). U Duboševici je 1967. godine mjesno kulturno-umjetničko društvo čak upriličilo izbor najljepše nošnje (12). Skupinu lijepih buša u Donjem Semartinu 1953. je godine umjesto gajdaša pratio harmonikaš. Male buše danas budu kostimirane kao i djeca u gradu.
Istraživanja 1999. i 2000. godine u Duboševici i Baranjskom Petrovom Selu (13) potvrđuju da su se u baranjskim pokladnim običajima sačuvali mnogi arhaični tradicijski elementi (strašni buše u kožuvima i larfama (14), lipe buše, likovi bačkih Šokica), neki su samo dobili novu ratnu i poratnu ikonografiju, a u pojedinima prepoznajemo pokladne tradicije pridošle iz drugih sredina (spaljivanje lutke karnevala).

Josip Forjan


_________
(1) Sustavan prikaz baranjskih pokladnih običaja dala je Zdenka Lechner u članku “Buše - pokladni običaj baranjskih Hrvata”, Tradicijska kultura Slavonije, Baranje i Srijema, Zagreb 2000, (263-281). Slijedi popis etnološke literature o istoj temi: Pinterović, Danica: Etnografske karakteristike hrvatskih sela u Baranji, Osječki
zbornik IV, Osijek 1954.
Mihaljev, Jelka: Ulice – drevni običaj Hrvata u Baranji, Đakovački vezovi, jubilarna
revija 1967-1971, Đakovo 1971.
Šarošac, Đuro: Buše u Mohaču, Katalog Pokladne maske – Farsangi Maszkok,
Zagreb-Mohacs 1974.
Šarošac, Đuro: Hrvatske i srpske etničke skupine u Baranji, Pecs 1978.
Csalog, Janosz: Busojaras (Poklada) a Mohacsi Sokacok Tavasz Unnepe, Pecs 1949.
Mandoki, Lajos: Busojaras Mohacson, A J. Pannonius Muzeum Fuzetei 4, Pecs 1963.
Galin, Krešimir: Folklorna glazbala pokladnih veselja, Narodna umjetnost 25, Zagreb
1988.
Benc-Bošković, Katica: Pokladne maske iz zbirki Etnografskog muzeja u Zagrebu
i Muzeja u Mohaču, katalog izložbe, Zagreb 1973.
Vlašić, Olgica: Godišnji običaji u Baranji, Studia Ethnologica vol. 4, Zagreb 1992.
Njikoš, Julije: Oj Baranjo lipa i bogata, Zagreb 1987.
Film "Baranjske buše" scen. Z. Ljevaković, red. I. Michieli, RTV Zagreb 1972.
(2) U Duboševici su održavali buše i za vrijeme II svjetskog rata.
(3) Poslijeratno održavanje buša u Duboševici i Baranjskom Petrovom Selu istraživala je 1999. godine prof. Vlasta Šabić, kustosica Muzej Slavonije u Osijeku. Godine 2000. istraživali smo pokladne običaje u Duboševici i Torjancima. Kazivači su bili Ana Tomić (Torjanci), Reza Koler, Matija Damjanov, Kata i Antun Vinojčić, Vinko Prakatur (Duboševica)
(4) Premda Z. Lechner naglašava da “...slavonski oblik tog termina bušar, bušari nije udomaćen u baranjskim selima...” (Lechner, 2000: 263) Olgica Vlašić navodi podatak da sudionike pokladnih ophoda u Torjancima nazivaju bušarima (Vlašić, 1992: 171).
(5) Zdenka Lechner navodi podatak da “...tu i tamo među njima bude i jedan kao strašni buša...” (Lechner, 2000: 268).
(6) Ana Tomić navodi podatak da se jedne godine u snašu prerušio djed Mišo Labarunov. Budući je bio otkriven, od tog su ga doba prozvali snaša.
(7) Formulacija kazivačice Ane Tomić (r. 1922.) iz Torjanaca.
(8) Formulacija Reze Koler (r. 1917.) iz Duboševice.
(9) Z. Lechner navodi da “...djeca bivaju spremita u narodnu nošnju...” (Lechner, 2000: 268) i da su lipi buše “...bili lipo opraviti, obučene u narodnu nošnju...” (Lechner, 2000: 274). Navodi da su se preodijevali u odjeću suprotnog spola i maskirali koprenom, ali nigdje ne spominje namjerno miješanje inače nespojivih odjevnih dijelova.
(10) Kata Damjanov (danas Vinojčić) bila je 1975 godine lipa buša u šlinganoj rubini.
(11) Ovakav način prerušavanja vidljiv je i u dokumentarcu "Baranjske buše", RTV Zagreb 1972, scen. Z. Ljevaković, red. I. Michieli, traj. 27' 18'', film color umkehr.
(12) Podatak smo dobili od Matije Damjanova, zaljubljenika u folklor i narodne običaje, pokretača i organizatora kulturnih događanja u selu Duboševici.
(13) Fotodokumentacija Muzeja Slavonije iz Osijeka i privatne fotografije.
(14) Drvena bušala s rogovima danas se upotrebljavaju i u podravskoj Baranji. Koristila ih je i folklorna skupine iz Baranjskog Petrovog Sela prikazujući običaj buša na Đakovačkim vezovima 2000. godine.

Izvori i literatura:
Lechner, Zdenka: Tradicijska kultura Slavonije, Baranje i Srijema, Zagreb 2000.
Mihaljev, Jelka: Ulice – drevni običaj Hrvata u Baranji, Đakovački vezovi, jubilarna
revija 1967-1971, Đakovo 1971.
Šarošac, Đuro: Buše u Mohaču, Katalog Pokladne maske – Farsangi Maszkok,
Zagreb-Mohacs 1974.
Šarošac, Đuro: Hrvatske i srpske etničke skupine u Baranji, Pecs 1978.
Galin, Krešimir: Folklorna glazbala pokladnih veselja, Narodna umjetnost 25,
Zagreb 1988.
Benc-Bošković, Katica: Pokladne maske iz zbirki Etnografskog muzeja u Zagrebu
i Muzeja u Mohaču, katalog izložbe, Zagreb 1973.
Vlašić, Olgica: Godišnji običaji u Baranji, Studia Ethnologica vol. 4, Zagreb 1992.
Njikoš, Julije: Oj Baranjo lipa i bogata, Zagreb 1987.
Dokumentarni film Z. Ljevakovića
Fotodokumentacija Muzeja Slavonije u Osijeku.






BARANYAI HORVÁT SOKÁC FARSANGI SZOKÁSOK ÉS JELMEZEK

A baranyai sokácok farsangi szokásairól számos etnológiai és néprajzi tanulmány (1) jelent meg. E munkákból nemcsak az derül ki, hogy mennyire elterjedt és sokrétű ez a szokás, de azt is megállapíthatjuk, hogy e hagyományokat folyamatosan, napjainkig megőrizték (2). Kivétel csak a honvédő háború éveiben volt, de a farsang azon ritka, az évszakhoz kapcsolódó szokások egyike, ami a horvátok visszatérése és Baranya visszacsatolása után ismét elfoglalta helyét a baranyai lakosok életében. A legújabb kutatások (3) igazolják, hogy a baranyaiak ma is szívesen rendezik meg a busójárást, s szinte kulturális és nemzeti azonosságuk jelképének tekintik.

A változatos, ám jellegzetes jelmezek és álarcok ugyanolyan érdekesek, mint a farsang egyéb, mozgalmas, harsány megnyilvánulásai. A farsangi alakok, a farsangi időszaktól, a résztvevők életkorától valamint jelmezüktől függően az alábbi csoportokba oszthatók: male fašange vagy male buše (kis farsangosok vagy kis busók), lipe (lipi) buše (szép busók) és strašne (strašni) buše (félelmetes busók), a többiek akik egyik csoporthoz sem sorolhatók, egyszerűen csak busók (4). Baranya Dráva és Duna menti vidékén különbözőek a jelmezek és az álarcok.
Nyilvánvaló a hasonlóság a magyarországi és horvátországi Baranyában élő horvát sokácok szokásai, farsangi jelmezei, álarcai között. A magyarországi oldalon a Dráva menti Kásád és Alsószentmárton sokác falvakban szinte semmi eltérés nincs a szokásokban. Fa álarcot készítő mestereiről, valamint különféle farsangi szokásairól és a busójárásról ismert Mohács egész Baranyában hatást gyakorolt a horvátok farsangi szokásaira.

Ulice
A paljenje (tűzgyújtás) szokása csak a Duna menti falvakban maradt fent. Gyertyaszentelőtől farsang utolsó napjáig, húshagyókeddig, esténként a falvakban az útkereszteződéseknél énekszó mellett tüzet gyújtottak, amit a legények átugráltak. Erre az eseményre nem jelmezbe, de nem is mindennapi ruhába, hanem kicsit opravnije (szebben) öltöztek fel. A legények lengébben öltöztek, mellény nélkül csak nadrágot és inget vettek fel, hogy minél könnyebben átugorhassák a tüzet.

Male fašange (kis farsangosok)
A male fašange (kis farsangosok) (Torjanci), vagy kis busók (Dályok) hét-nyolc éves gyerekek voltak. Kisfarsang (male poklade) idején - egy héttel a nagyfarsang (velike fašange) előtt vasárnap, - (Torjanci, Petárda), illetve csütörtökön (Topolya, Dályok), vagy farsanghétfőn (fašanski ponediljak) (Márok, Darázs) végigvonultak a falun.
Torjanciban (Baranya Dráva menti része) a gyerekek kifordított holmikat vesznek fel, elcsúfítják (spremila naopako, nagrdu se) magukat. Kifordított öreg ruhákat, ködmönt, szakadt gyapjú szoknyát (vunene suknje) öltenek magukra, a ruhát hátával előre veszik fel, a kötényt (svilence, obojke) pedig hátra kötik. Öltözhetnek nemüknek megfelelő ruhába is, de leggyakrabban a fiúk lányruhát, a lányok pedig fiúruhát öltenek. A kezüket bekormozzák, arcukat pedig ronggyal takarják el. Ezen a szemnek és a szájnak nyílást vágnak, valamint arcot és orrot is rajzolnak rá. Fejükre nagy kucsmát vagy kendőbe csavart kenyérkosarat tesznek. Tojáskosarakat (košarke) és fanyársakat (ražnjeve) visznek, amire a háziak felszúrják az aprósüteményeket, szalonnát.
Dályokon (Baranya Duna menti része) a kis busók szépen, (buše sprimale u lipo) de változatos összeállításokba öltöztek fel. Nemüknek megfelelő, vagy ellenkező neműek holmiját vették fel, (nem a legünnepibb), de finomabb kelméből díszes inget (rubine vezenke, šlingovane ili mašlijare), melyet, ha sár volt oldalt felgyűrtek, vagy felemelve tartottak. A gyerekek arcát különféle díszekkel (načinja) ellátott fátyollal takarták, míg a fejüket kendőcske (maramka) vagy gazdagon díszített kucsma (šepa) fedte. Kezükben tojáskosarat és faragott botot vittek. Ez utóbbit védekezésül, ha netán valaki megpróbálná fellebbenteni arcukról a fátylat (kopren). A szép (lipe) busók mellett volt egy-egy félelmetes (strašna) busó is (5).

Szép busók (lipe buše)
Szép busónak lányok, legények, fiatal nők és fiatal férfiak öltöztek, akikhez olykor titokban egy-egy öreg is csatlakozott (6). Mind a három farsangnapon járták a falut (Torjanci), illetve a Duna menti falvakban csak farsanghétfőn és -kedden (fašanski ponediljak i utorak).
Torjanciban a szép busók az ellenkező nem ruháját veszik fel, de mindig a szép ruhát (uvik opravu lipo) (7). A legünnepibb viseletbe öltöznek, és az egyes darabokat, beleértve a fejfedőt is, a legszigorúbb hagyományos előírások szerint válogatják össze. Az arcukat kipirosítják és tiszta fátyollal (kopran) fedik, a férfiruhát viselők pedig kalapjukat női fejékek különböző tartozékaival (podmitaljkama i dronjcima) gazdagon díszítik. A szép busók nem gyapjúból készült, hanem más ünnepi inget (rubina) viseltek, amit gondosan óvtak a sártól, és legszívesebben selyem vagy bársony szoknyát (svilene ili baršunske suknje), illetve nadrágot (lače) vettek fel, míg a lábukon papucs helyett cipő vagy csizma volt. A szép busókhoz tartoznak a lovasok (konjanici) - a falun csoportosan végiglovagoló férfiak. Kezükben szablyát tartottak, ünneplős öltözéket, selyem inget, díszes nadrágot (lače šikovana) és csizmát viseltek. Arcukat nem mindig takarta kendő, fátyol (kopran).
Szentmártonban (Magyarország) a szép busó szokást 1953-ig ápolták. A horvátországi Dráva menti falvakhoz hasonlóan az ünneplőbe öltözött lányok felvonulását koldusok (prosjaci) - rongyos ruhába öltözött legények kísérték. Farsangi lakodalmat játszva a legszelídebb leányt felötöztették menyecskének, fejére kis sapka került, a többiek pedig, főleg a vidámabbak vőlegénynek, vagy az esküvői menethez tartozó más alaknak öltöztek.
Dályokon a szép busók a padláson (sa tavana) őrzött jobb ruhát (rubina) vették fel (8), de nem az új, finomabb, templomba való ruhát, hanem az előző generációktól megőrzött szebb (mašlijare) holmikat. A szigorúan megszabott hagyományos viselettől eltérően úgy öltöztek, mintha farsangba készülnének (sprimaju se ko na fašange); a saját nemük, illetve a másik nem ruhadarabjait az összes elképzelhető kombinációban válogatták össze (9). Szabadjára engedték fantáziájukat és csak az volt fontos, hogy feltűnést keltsenek, érdekesek, de egyben felismerhetetlenek is legyenek. Ezért kipirosított arcukat fátyollal fedték, és nem a saját otthonukban álcázták magukat. A szép busók baranyai öltözéke sokszor a hasonló viseletű mohácsi sokácokat, illetve a bácskai sokác nők öltözékét utánozta, mely házasság útján került a faluba.

Félelmetes busók (strašne buše)
Félelmetes busónak leginkább idősebb férfiak, vagy vidám kedvű legények öltöztek. Ezek a szép busók felvonulását kísérték. Jelmezük egész Baranyában hasonló volt. A fehér, durva házi vászonból készült gatyát (oplatnjare) szalmával tömték ki, majd ezt alul kapcával és a szíjas bocskorral (obojcima i opancima kajišarima) leszorították, a nagy ködmönt (kožuve) pedig kifordítva, szőrével kifelé vették magukra. Ennek hiányában posztóköpönyeget, szűrt (srdomi) is viselhettek. Derekukra övet, láncot vagy gyékénykötelet kötöttek derekukra, majd erre kolompokat (klepke) akasztottak. Fejükre kifordított nagy kucsmát húztak. Arcukat általában vászonnal fedték és állatformára festették, de a Duna menti falvakban fából készített és szarvval ellátott álarcot (bušalo, larfa) is használtak. Kezükben faszablyát, botot, (ćule, vile, kastrole), kereplőt vagy tehénszarvat vittek, a nyakukba pedig piros paprika - vagy fokhagymafüzért akasztottak. A félelmetes busók közt más, névtelen alakok is megjelenhetnek. Ezek tollal körberagasztott arcú, vagy egész testükben szalmával körbefont emberek. Torjanciban a félelmetes busók olykor lovon lovagoltak.

Egyéb farsangi alakok
A farsangi felvonuláson megjelenő azon alakoskodókat, amelyek nem sorolhatók sem a szép, sem pedig a félelmetes busók közé, egyszerűen csak busóknak nevezik. Ők a mindennapi életből vett alakokat - csendőr, kereskedő, cigánynő gyermekkel, püspök, pap, ördög, láncos medve stb. - karikírozzák. Igen gyakran előfordult, hogy egy-egy busócsoport esküvőt, születést, temetést, cigánycsárdát, katonaságot, vagy csendőröket és tolvajokat csúfolva mutatott be alakoskodó játékokat. Az alakoskodás során fantáziadúsan használták fel a megfelelő és meglévő hagyományos ruhadarabokat. A különféle illetlen jeleneteket bemutató alakok lábuk között kolompot vittek, és ingüket (rubine) emelgetve nemi szervüket mutogatták.

Farsangi jelmezek napjainkban
Ami a farsangi felvonulók jelmezeit, álarcait illeti, az idő a baranyai falvakban is meghozta az elkerülhetetlen változást. Úgy tűnik azzal, hogy a népviselet eltűnt a mindennapi használatbó, a szép busók jelmezévé vált (10). Ekkor kezdték e célból használni a hagyományoknak megfelelő, ünnepi alkalomra összeállított ruhadarabokat (11). Dályokon 1967-ben a helyi művelődési és művészeti egyesület versenyt is rendezett, hogy kiválasszák a legszebb viseletet (12). A szép busókat Alsószentmártonban 1953-ban dudások helyett harmonikások kísérték. A kis busók napjainkban ugyanolyan jelmezeket öltenek mint a városi gyerekek.
1999-ben és 2000-ben Duboševicában és Petárdán végzett néprajzi kutatások (13) azt bizonyítják, hogy a baranyai farsangi szokások a hagyományos, archaikus elemek mellett (a kifordított ködmönű, álarcos félelmetes busó - strašni buše u kožuvima i larfama (14), szép busó, bácskai sokác női alakok) új, háborús és háború utáni időkre jellemző ikonográfiát is kaptak, míg egyesekben más környezetből származó farsangi szokások ismerhetők fel (karnevál herceg elégetése).

Forjan Josip


Pročitaj kompletan post